Gyerekkorom óta keresi vakon tekintetemet a Sétálóutca egyik régi házának északra néző faláról egy kerámiaarc – talán az örök nyár, vagy a rejtelmes asszonyiság, esetleg a szépség, az ifjúság, a divat, a sikk, vagy ki tudja micsoda allegóriája. Vastag fonatokban kunkorodó, s fényes, fémszerű korongokban végződő nagyhajú lény ő, diszkréten aszimmetrikus, szecesszizáló iparművészeti jelenség. Egy ablakkeret tetején domborodik, talán átjárót képezve egy másik világba, amit őriz, de ahová ugyanakkor titkolózva hívogat is. A bizonyosság olykor unalmas, netán csalódást keltő is lehet, így nem akarom tudni róla az igazat, hogy mi születése története és mi volt későbbi sorsa, hogy ki, mikor és miért helyezte oda. Inkább fantáziálni szeretek róla, találgatni jellemét, s biccenteni neki gondolatban, mikor arra járok, kissé megnyugodva, hogy igen, gyorsan változó világunkban ő legalább még megvan, hozzájárul komfortérzetemhez, s így a csalóka állandóság egyik esztétikus tartópillére. Idea, ami még feszíti magát az idő, a közöny, az örök tél nyíróerőivel szemben. Hinni akarok benne, hogy varázslatos menekülőút lenne a tisztalelkűeknek, ha beköszönt a teljes elsötétítés.
Helyszín: 8360 Keszthely, Kossuth utca 22.
